Szépség mítosz/ 1.
Sokszor elmondtam már, hogy önmagunk elfogadása az első lépés a kiegyensúlyozott, boldog élet felé. Számtalanszor látok embereket súlyuk, magasságuk, vagy testalkatuk miatt keseregni. Szeretnének valaki más lenni, aki szebb, magasabb, vékonyabb, alacsonyabb, teltebb keblű stb. Nem véletlen, hogy a technika fejlődése nyomán a plasztikai sebészet manapság virágkorát éli, nem is beszélve a számtalan csodadiétáról.
Nem vagyok ellensége a szépészeti beavatkozásoknak, hiszen sokszor súlyos lelki, vagy fizikai problémáktól szabadul meg az, aki ilyen műtétet választ. Azonban a legjobban sikerült plasztikai beavatkozás sem helyettesíti önmagunk elfogadásának képességét.
Ezen a honlapon számtalanszor esik szó a testalkatokról, arról, hogy milyen trükkökkel palástolhatjuk testünk aránytalanságait. Szeretném azonban, ha mindenki elhinné, hogy úgy jó és szép ahogy van. Ez a két dolog látszólag ellentmondásban van egymással. Remélem azonban, hogy mire ennek a cikknek a végére érsz, nem érzed majd ellentmondónak a szépre törekvést és önmagunk elfogadását.
Talán hallottatok már Lizzie Velasquezről. Az egész világ rá figyelt, amikor azután, hogy valaki közzétett róla egy videót „A legcsúnyább nő” címmel, úgy döntött, hogy kiáll magáért és sorstársaiért, akik nem születtek „szépnek”.
Lizzie önmagából merített erőt, hogy a megaláztatások ellenére szépnek érezze magát és sikeres jövőt tervezzen magának. Azóta egyetemet végzett, előadásokat tart és ez idáig 3 könyvet írt.
Lizzie példája is azt mutatja, hogy sajnálatos módon a fogyatékkal élőkkel szemben rengeteg előítélet él. Csak a legbátrabbak tapasztalhatják meg közülük azt, hogy ha elfogadják önmagukat és kiállnak magukért sok csodálóra és barátra akadhatnak.
Magyarországon többszázezer fogyatékkal élő ember próbál boldogulni, de sok esetben már a nem „átlagos” külsejük, fogyatékosságuk miatt is kerülik embertársaikat. A járókelők megbámulják, megjegyzéseket tesznek, de a legjobb szándékkal közeledők is sokszor igen sután fordulnak a fogyatékosokhoz. Miért is van ez így?
Mégsem egyéni, inkább társadalmi szinten tapasztalható a legnagyobb probléma. Az emberek többsége sokkal elfogadóbb lenne és sokkal természetesebb módon fordulna a fogyatékkal élők felé, ha nap, mint nap találkozna velük az iskolákban, a bevásárlóközpontokban, a villamoson, vagy a metrón.
Nagy baj, hogy minden erőfeszítés ellenére, még mindig akadályokba ütközik, hogy a mozgás-, vagy látássérültek ugyanolyan könnyen közlekedjenek, mint egészséges társaik. A praktikus okok miatti elkülönülésük komoly probléma.
További súlyos gond, hogy a fogyatékkal élők nehézségeiről, életéről, igényeiről keveset hallunk. A közbeszédben, a médiumokban (televízióban, rádióban, sajtóban) ritkán fordul feléjük a figyelem, vagy ha mégis, nem a megfelelő módon foglalkoznak a témával. A közéletben igen kevesen vannak jelen közülük (néhány sportoló, vagy zenész jut a legtöbb ember eszébe). Ennek eredménye a fogyatékosokkal szembeni intolerancia, vagy türelmetlenség. Egészen biztos, hogy az iskolákban nagyobb figyelmet kellene szentelni ennek a témának, hogy a fiatalok már úgy nőjenek fel, hogy természetesnek érzik a fogyatékkal élőkkel való napi kapcsolatot.
A divat és a szépségipar sem igen vesz tudomást a fogyatékosokról, legalábbis hazánkban. Nagyon ritka az olyan kezdeményezés, ahol a fogyatékkal élő nők, vagy férfiak nőként, vagy férfiként jelenhetnek meg a nyilvánosság előtt, nem pedig fogyatékosként.
A szépség és a fogyatékosság a legtöbb ember fejében nem összeegyeztethető. Inkább a hiányosságra koncentrálnak, mintsem az egész emberre.
Lizzie Velasquez (és szerencsére mások is) arra tették fel az életüket, hogy ezen változtassanak.
Ez a cikk csupán gondolatébresztő, a téma a későbbiekben folytatódik.
***
